Warbirds

Nemcsak a gépek vannak kevesen már, hanem ők is. Lassan senki sem marad, aki még látta. Akinek a saját emlékeiben él és nem a levéltárak poros lapjaiból ismeri. Pedig csak alig több mint hetven éve történt. A nagyszüleim generációja szépen lassan elfogy, és már csak a meghamisított megszépített történelem marad a második világháborúról.
Elmennek az öregek, és magukkal viszik az emlékeiket. Mindazt, amit nem mondtak el, mert nem tudtak beszélni róla, vagy mert éppenséggel nem volt, aki meghallgassa őket. Sírba szállnak velük együtt a történetek arról, hogy az a kor sem volt csak fekete és fehér. Nekünk pedig a ködbe vesző töredékek maradnak, és szájtátva bámuljuk az égen-földön-vízen feltűnő gép-relikviákat, amelyek hetvenegynéhány éve még halált osztottak a fronton.
Hetvenhárom évvel ezelőtt ilyenkor az erőddé nyilvánított, körbezárt Budapest még égett, míg száz éve a Nagy Háború végjátéka zajlott. 
A világban most sincs béke, és a világháborús generáció után lassan nem marad más, csak néhány fénykép és emlék-töredék. Meg a féltve őrzött, nagy gonddal restaurált masinák a garázsok, hangárok csendjében álmodva. Hamarosan már csak ők emlékeznek majd az hetvenpár évvel ezelőtti borzalomra... de ők nem beszélnek.    
   

Hurutka

Úgy nézem, nem esett le mindenkinek a tantusz, hogy nem jár sztahanovista érdemérem, se legjobb traktoros kitüntetés annak, aki full betegen bejön a munkahelyére. Másik ország, másik kor. Ergo, ha már egyetlen árva tőmondat kinyögése sem megy köhögve fuldoklás nélkül, akkor nem kell még két napig bejárni az irodába és biztos, ami biztos alapon megfertőzni az embereket.
Vasárnap délutánra olyan torokfájásom lett, hogy csillagokat láttam - ez mostanra elmúlt szerencsére -, viszont ma dél óta deb gabog lebegőt és nem lehetett már lemondani a három napos tréninget, úgyhogy most úgy beszélek napi hét-nyolc órát, hogy közben majd megfulladok. Nem a köhögéstől, hanem a takonytól. A köhögés még nem vészes, viszont van egy hurutkám, akinek nem kéne lent maradnia. Köszi, tényleg.
A kolléga, aki az egész hapcikórt elindította, természetesen hétfőn már betegállományban volt, és mától már egy másik, pofán köhögött kolléga sem tudott bemenni.
A következmény? Már csak egy mohikán van talpon a kollektívából, ami a munka mennyiségét tekintve igen sovány. Holnap, ha végeztem, én is kénytelen leszek haza jönni home office-olni, így nem viszem be be Hurutkát az irodába, pedig nagyon barátságos példány. Remélhetőleg péntekre már távozik...

Fa, meg fejsze, meg a Bolero

Nagy volt a fa és kicsi a fejsze. Most néztem vissza a tavalyi évzáró fellépésünket és hát, izé, a Bolero a végére nagyon nem kellett volna. A többi még hagyján - úgy kell nézni, hogy hobbitáncosok évi egyszeri lehetősége színpadra állni, a bevétel a terembérletre megy, szóval oké.
Részben az is zavar, hogy a hang és a kép nem jön össze helyenként - egy csoport egyszerre nem csúszik le a zenéről, vagy ha igen, akkor mást hallott fent a színpadon és más jött ki a nézőtérre, ahol a kamerák voltak. Monitor hangfalak nélkül nehéz, a teremben, ahol az évzáróink vannak, nincsenek is. Azt hittem, agyfaszt kapok. Drabálharkály dübörög teljes gőzzel a ritmus mellé, a teremben meg visszhangzik a zene... Áááááááááááááá! Nem, nem, nem, barátom! A kezdő tanfolyam azért van, hogy oda menjen be az, aki életében nem csinált mást, mint elcsoszogta a bécsi keringőt a szalagavatón. Téma lezárva, az illető már nem jár hozzánk, elköltözött.
A saját kis stiklijeimet már akkor tudtam, vicces őket visszanézni. Helyenként küzdöttünk, mint malac a jégen, az egyik koreo csak úgy vált színpadképessé, hogy pótórákat vettünk.
Visszatérve a Bolerohoz. Ravel műve nem az, amire könnyű táncolni, még ha úgy is tűnik. Nem való hobbi táncosoknak. Iszonyú energia van benne, amit nem egyszerű visszaadni, kevés gyakorlással, nulla testkontrollal meg pláne nem. Mi több, szerintem elég megosztó. Az ötlet szép volt és magasztos, a flamenco passzol, nem rendszeridegen, a koreográfia is jó, csak éppen a kivitelezés csúszott meg és ült seggre azon a bizonyos banánhéjon. Heti egy alkalommal, 75 percben próbálva az eredményt könnyű elképzelni - őszinte leszek, azt a nyúlfarknyi részecskét, amiben mi bejöttünk, összesen 5x próbáltuk el előadás előtt. Na, pont úgy is nézett ki. Volt olyan rész is természetesen, ami egy teljes tanévet kitöltött, de csak a betanulás majdnem elvitte az egész időt, a kitisztításra nem maradt idejük. Csattogtak is összevissza a kasztanyettákkal....
Tudom, tánciskolai évzáró, de akkor is jaj. A rokonok persze örültek (az a kevés, aki eljött, mert szerencsétlen időben volt az évzáró), a táncoskák is örültek, én meg nézem ezt a felvételt és jegyzetelek, hogy mit kell többet gyakorolni. Azt hiszem, szükségem lesz egy nagyobb tükörre...   
 

Instant kedvenc

Karácsonyra kaptam ezt a gyöngyszemet gyerekkori barátnőmtől, aki maga is olyan hobbi táncos, aki szívét-lelkét beleteszi ebbe a gyönyörű, irgalmatlanul nehéz műfajba.
Hálásan köszönöm, hogy megvetted nekem ezt a könyvet! És hálásan köszönöm Czank Líviának, hogy megírta, meg mindazoknak, akik részt vettek ebben a projektben.
Mit mondjak? Letehetetlen és igaz. 
Egészen kicsi koromban (4, 4 és fél?) kezdtem el sporttal, tánccal foglalkozni. Művészi torna, társas-, és diszkótánc, shotokan karate, balett, modern, majd a két nagy szerelem, az ír tánc és a flamenco. Zenéltem is, de a szolfézsról kicsaptak, így otthagytam a p****ba az egészet a hangszeres tanárom legnagyobb bánatára. A közel másfél évtized alatt a színpadon, gyakorlóteremben (baleseti sebészeten) átéltek minden szépsége, kínja, öröme és bánata jött szembe velem újra, ahogy olvastam a könyvet. És az érzés, hogy jól döntöttem, amikor ha csak átmenetileg is, de feladtam az egyetemet a színpadért. Mert fel kellett adnom, ahogy sok péntek esti bulizást is, mert próba után kúsztam haza, és másnap fellépés volt valahol messze, vidéken. Nem bánom. Több lettem ezáltal, mindazt a tapasztalatot, amit akkor gyűjtöttem, nem veheti el tőlem senki. Emlékszem, a többiek remegtek, amikor ki kellett állniuk az államvizsgán a bizottság elé és prezentálni a diplomamunkájukat, én meg - ahogy a színpadra is mentem mindig - vettem egy nagy levegőt, rendszer átállít és akkor előadói üzemmód.  A lámpaláz sosem múlik el fellépés előtt, de ahogy nyílik a függöny, úgy párolog el. A hétköznapi én eltűnik és egy egészen másmilyen karakter lép ki a fénybe.
Sokat köszönhetek a táncnak. Rengeteg élményt, utazást, értékes és érdekes embereket, és nem utolsó sorban azt, hogy nyelvvizsga után is elő maradt az angol nyelvtudásom. Megtanultam elfogadni, hogy nem mindenkinek tetszik, ha valaki jó valamiben. Érteni nem értem, de ezen változtatni nem lehet. Az irigy embernek csak a siker kellene, a mögöttes munka nem.
Koncentráció, akarat, fájdalomtűrés, lemondás, mert ez is hozzá tartozik. Újra és újra csinálni a mozdulatot, amíg jó nem lesz, amíg ki nem jön. Amíg olyan nem lesz, amilyennek látni szeretnénk. A tánc örömet ad, és közben megtanít legyőzni önmagadat. Sosem lehet az ember elég jó, mindig lesz jobb, és nincs annál szebb, mint amikor az egykori tanítvány messzebbre jut a mesterénél. A legegyszerűbb mozdulatot is lehet tovább szépíteni, csiszolni, abban is van kihívás. Szerényen, alázattal bemenni a terembe, lenyelni a dühöt és a könnyeket, addig gyúrni a koreográfiát, amíg meg nincs. Aztán felmenni a színpadra és táncolni a közönségnek. Akkor is, ha csak ketten ülnek a teremben és akkor is, ha kétszázan. Ugyanúgy 100 százalékon, elhitetni, hogy a varázslat valóság. Megfogni a kis Down-szindrómás kezét a táncházban éppúgy, mint az egészségesét és majdnem sírva fakadni a boldogsága láttán, hogy ővele is táncolnak. Odaadni a kerekesszékes, csillogó szemű kis srácnak a "kopogós" cipőt, sminkben rávigyorogni a mamája kezét rángató kislányra, hogy "Anya, anya, nézd, ott a démonkirálynő!" Vidéki művházban autogramot osztogatni - nem viccelek, többször előfordult, de még most, 2017-ben is jöttek oda hozzám Patrick napon itt kint, Grazban.
A színpadon ragyogni kell és mosolyogni, akkor is, ha üvölteni tudnál. A közönség nem azért jött, hogy a magánéleti problémáidat lássa. Pokoli dolog, a kulisszában, az öltözőben össze lehet törni, de kint, a függöny előtt nem. És amikor az ember lejön a színpadról, a vadidegen emberek a közönségből pedig csillogó szemmel jönnek megköszönni az élményt, az feledtet mindent egy kis időre. A fájdalmat, a fáradtságot, az irigységet.
Egész délelőtt hasmenés-hányás (laktózintolerancia rules, beettem valamit, amiben elvileg nem volt tej)? Kifordult boka? Törött lábujj? Izomrost szakadás? Csontsarkantyú? Véresre tört lábujjak? Izomhúzódás? Beállt nyak? Gyulladt izmok, ízületek? Zúzódás? Rándulás?
Tizenöt aktív év alatt mind megvolt. Volt, amivel nem lehetett felmenni a színpadra, és volt, amivel igen. Egy táncos fájdalomtűrési küszöbe egészen máshol van, mint egy átlagos emberé. Amikor ugrásból rosszul érkeztem és alám tört a bokám, az fájt, de saját lábon hagytam el a terepet. Éjszakára egy Algopyrin, másnap reggel traumatológia. Röntgenre gyalog fel, majd gyalog le, aztán fekvőgipszben haza, közben még ökörködés a kerekesszékkel.Otthon féllábon ugrálva fel az emeletre, mert nem fogom cipeltetni magam. A tavalyi bringás esés után még csak be se vettem gyógyszert, mert nem kellett. Mondjuk most a nyakam cefetül fájt, arra kellett. Ennek a magas küszöbnek a legnagyobb hátránya, hogy viszonylag könnyű átesni a ló túloldalára és figyelmen kívül hagyni a jelzéseket, aminek aztán kényszerpihenő a vége.    
Számtalan előítélettel találkoztam, hol nyíltan, hol burkoltan utaltak arra, hogy á, csak egy táncos - ergo csinos, de buta. Semmi baj, azt a rengeteg koreográfiát meg merevlemezen tároljuk odabent biztos... Meg hogy a tánc nem sport... Ki lehet próbálni, de azt tudom, hogy a cupákjaimat látva senki se szeretne tőlem tökön rúgást. Pofont se nagyon, olyan szikár karom van. Egyszerű sminket nagyjából 5 perc alatt dobok fel, színpadi smink fél óra, de akkor nagyon szöttyögök.    
Gimi elsőben piát nyertem fogadásból, mert a mentorok nem hitték el, hogy tudok spárgázni...     
Minden kislány és kisfiú kezébe belenyomnám Czank Lívia könyvét, hogy tessék, olvassátok és közülük válasszatok példaképet! Ők és a hozzájuk hasonló, értékes emberek legyenek az igazi etalonok, a szuperhősök, ne a minden csapból ömlő trash celebek!

Vonat

Számítva a hegyeshalmi káoszra az autópályán, úgy döntöttem, hogy Flix helyett ÖBB. RailJet, mert semmi kedvem este 11kor kiérni a direkt vonattal, ami közismerten lassú és büdös. És dugó sincs, mint Hegyeshalomnál ilyenkor lenni szokott az ünnepek előtt és után. Bécs Hauptbahnhof, aztán tovább Graz. Mindezt 31 euróért, mert a Bécs-Graz szakaszra 9 euro volt a jegy, meg 3 a helyjegy, mert nem vagyok költöző madár... sparschiene jegy. Nem visszaváltható, de olcsó, ha időben megveszi az ember. Megy a net, 140nél sem csattog a vonat, tiszta minden. Európa. Átszállásra van másfél órám, ami bőven elég még egy teára is a pályaudvaron. Így azért oké az utazás. Fél 9re Grazban vagyok, kényelmesen, olvasgatva. Hamarabb is otthon lehetnék, de elcsesztem a jegyfoglalást (kapkodás juhuhú), és egy későbbi vonatra vettem jegyet. Just chillin' 

Működik!

Lőn szikra és nafta. Az ipari hulladék PEKAR-koppintás Eurex AC-pumpa két év alatt (kb. 10.000 km) megdöglött, a szlovén pumpa felszerelése után pöccröff indult őcári felsége. Az alapjárata még mindig kicsit dadog, és lehet, hogy vannak gondok a hőszabályozásával is. Át kell nézni a "szamárbibliát". A próbaút alatt - elmentünk shoppingolni a madaras teszkóba - egyszer elejtette az alapjáratot, annyira fázik. Nem tud bemelegedni a motor, ez minden télen előjön, sőt, már ősszel is, amikor 10 fok alá esik a hőmérséklet. Pedig hogy mondták 1996-ban, a balesete után, hogy a hűtőt is cserélni kell, mert állandóan forrni fog... na ja, a középdobot azóta se találjuk, mert ebben a változatban nincs. De akkor ráírták, hogy gazdasági totálkárra vehessék a kocsit, és ha mi lemondunk róla, akkor jó pénzért eladhassák az ukránoknak. Ez volt egyébként az a pont, amikor trélert hívtunk és elvitettük a kocsit másik szervizbe...
Közben tegnap a csajokkal elmentünk moziba és megnéztük az új Star Wars filmet. Szerintem semmi baj nincs vele. Szórakoztató, kikapcsolja az ember agyát, lehet rajta röhögni. A hardcore fan-eknek persze szar, nekem se tetszik ez az új Disney vonulat, de a Legends nem jön vissza, úgyhogy ez van.
Amúgy BB-8 for president!

Javul

Az én izomzatom helyrejött, szerencsére még viszonylag gyors a regeneráció.
Szuperszamár Nemmegyevics azonban sajnos még mindig nem jó. A hiba hál égnek kombinált, az egyiket megcsináltuk - elektronikus alkatrész hegyek cserélve -, de benzin nélkül nem megy, hiába kattan a mágnes. Merthogy benzint a pumpa nem szállít, vagy legalábbis nem szállít eleget. Beszarás, hogy 5000-6000 kilométer alatt tönkre ment az AC... ráadásul a meglévő javító készlet nem jó ehhez a típusú pumpához, a régi - enyhén szólva határeset pumpa - meg kint röhög Grazban, mert miért ne. Eddig nem volt időm megjavítani, egyébként is csak ideiglenes megoldásnak lenne jó, mert nem megy rajta a kézi szivattyú és az nem is javítható.
Úgyhogy holnap irány Rákosmittudoménmicsoda alkatrészért. 

Boldog új

BÚÉK!
2018 van, mondjuk úgy, hogy csak az évszám változott, más semmi. Rögtön az év első napján sikerült leamortizálnom magam erősítés közben, most nurofennel úgy ahogy működöm, meg hűtőm a nyakamat, vállamat egész nap. Szuper. Ennyire már régen húzott be, nem hiányzott.
2017 is jól végződött: először az akku döglött meg véglegesen a Szuperszamárban, ott bikáztuk az Allee előtt - külön köszönet a Mazdás srácnak, aki volt olyan kedves és segített -, aztán meg valami árulás történt az tüzelőanyagellátó és/vagy gyújtásrendszerben, ami miatt úgy toltuk be félútról a garázsba. A dolog azért furcsa, mert előtte semmi gond nem volt vele. Ehh...
Őfelsége, Nemmegyevics Rom-anov, a cárevics egyébként még mindig nincs rendben. Ezen titokzatos hiba miatt üzem melegen gázfröccs után leáll és nem is indul be, amíg le nem hűl. Még szilveszterkor is ezzel küzdöttünk, a gyertyák amúgy teljesen oda vannak, 2-án, ha kinyitnak a boltok, mehetünk is venni 4 újat.
Három létfontosságú alkatrész már így is ki van készítve beszerelésre, csak 31-én besötétedett és nem tudtunk tovább dolgozni. Örömébodottá.