A hajók hazatérnek

Valamikor kiskamasz koromban (úgy kb. 10 évesen) kezdtem el novellákat írogatni, inkább csak a magam örömére, semmint publikálási céllal. Pályázni is csak nagyon-nagyon ritkán szoktam, főleg fantasy/sci-fi esetleg mese kategóriában, és nagyon büszke vagyok rá, hogy az eddig beküldöttek mindig nyertek valamit - hol internetes megjelenést (fantasy), hol nyomtatást (mese), az egyik, műszaki történeti tárgyú esszének pedig nem kevesebbet köszönhettem, minthogy átkerülhettem költségtérítéses képzésből állami finanszírozásba.
Itt a blogon is akad pár írásom - ha valakit kíváncsivá tettem, lehet keresgélni -, és mivel éppen ismét egy pályázaton dolgozom, arra gondoltam, hogy megosztom a blog olvasóival is a fészen már egy ideje fent csücsülő irományomat.
A történet az itt olvasható Ajándék előzménye és szintén egy pályázatra készült, de végül mégsem lett elküldve (nem volt időm befejezni).

..................................................................................................................................................

Az Úr 1227. esztendejében, lipanj hónapban, a neretván Omiš városában

Juraj strázsamester felsandított a lépcsősorra, és grimaszba rándult az arca.

Nem ment már olyan könnyen a járás, ezért ha tehette, inkább az alsóbb szintek valamelyikén, vagy közvetlenül a kapunál vállalt őrséget, ám ezúttal nem volt választása. A hajók néhány napja kifutottak, és a palotaőrség ifjú martalócai a város hercegével tartottak a portyára. A városfalon és a Peovicában nem maradtak mások, csak az olyan kiszolgált veteránok, mint ő maga, vagy a félszemű Vinko, akit váltania kellett odafent a gyilokjárón.

Az öreg nagy levegőt vett, és nekivágott a csigalépcsőnek. Többször is meg kellett állnia, hogy kifújja magát. Az olajszagú levegő majd megfojtotta, szíve ki akart ugrani a helyéről, arcán patakokban folyt végig a veríték.

- Nem nekem való ez már - mormolta maga elé a falat támasztva, mielőtt újra nekiindult.

Lihegve bukott ki az erődtorony tetején, gyomra háborgott - az öreg katona vasakarattal fojtotta vissza a hányingert. Nekitámaszkodott a mellvédnek, és lenézett.

Omiš ébredezett, a kelő nap vörösarany fénybe borította a városfalat. Kocsikerék zörgött, víz csobogott, dolguk után futkosó fehérnépek kacaja szállt a hajnali széllel. Kötél csattant, halászbárkák oldala koppant a kikötő kövén, a halászok egymást túlkiabálva igyekezetek túladni a friss fogáson. Juraj tudta, hogy még néhány óra és a nap heve bekergeti majd a város jószándékú lakóit a mészkőfalú házakba. Az utcákon nem marad senki, csak a szenny, a kóbor ebek, no meg Miroslav, a Khadzik család néhai kincstárnoka, akit a szomszéd parton álló kis Gomilica fokán hintáztatott a szél egy ketrecben.

- Vajon merre járnak a hajók? - támaszkodott le mellé Vinko. Ősz harcos, aki egyik szemét és jobb karját áldozta a Khadzik családért. Szélesen vigyorgott, Juraj azonban nem figyelt rá. A Mostinán túl lágyan hullámzott az Adria, köd ülte meg a látóhatárt, eltakarta szeme elől a szigeteket, és az öregember arra gondolt, milyen jó volna most ott lenni, odakint... Prédára lesni, mint rég, amikor még Sebenna Khadzik volt a város hercege.

- Nem értem, mi szükség van erre az őrségesdire - motyogta a múlton merengve, válasz helyett.

Vinko vállat volt, és nagyot sercintett.

- Knez Kholman azt parancsolta, hogy őrködjünk, hát őrködünk! - mondta. - Te legalább alhattál az éjszaka...

Juraj eleresztette a füle mellett cimborája szavait, tekintete a főtéren álló kalodáról a túlparton hintázó ketrecre siklott. A szégyenpad üres volt, mégis orrfacsaró bűzt árasztott, és az öreg kalóz el tudta képzelni, mit érezhetnek a Gomilica őrei, akiknek nap nap után egy oszló tetem szagát kellett elviselniük.

Egy pillanatra szerencsésnek érezte magát, hogy neki itt, a Peovicában jutott hely. Elvégre ez a torony volt a hercegi család otthona, ide felettébb ritkán aggattak afféle díszeket, mint a Mostinát vigyázó Gomilicára...

Észre sem vette, mikor tűnt el mellőle Vinko és még a fáradtságról is sikerült megfeledkeznie kissé, miközben az utcák lassan kiürültek, ahogy a nap egyre magasabbra hágott az égen. Gondolatban messze járt, térben és időben egyaránt. Emlékezett hajdan volt ifjúságára, a vad csatákra, melyeket a tengeren vívtak, a részeg éjszakákra, Milicára, Marijára és a többi leányra... Knez Sebenna ostobaságára, a megalázó paktumokra, a szégyenre, mely nemcsak a hercegé, hanem Omiš minden lakójáé volt... A dölyfös ragusai kalmárokra, az arannyal teli ládákra, melyeket váltságként fizettek, az elsüllyesztett sagittákra... A semmitől vissza nem riadó, fiatal és tehetséges Maldukra, aki vérrel mosta le a foltot a város és a család becsületéről. A büszkeségre, amikor a hullámsírból kiemelt sagitták szélbe fordították kecses orrukat...

De vajon hol járhatnak most? Hol vadászhat knez Kholman, akihez hasonló herceg még sosem került a város, a család élére?

Juraj tekintete végigvándorolt a horizonton, ám bárhogy erőltette is a szemét, nem látta a hajókat. A látóhatárt vastagon megülte a köd, így ő ismét a szélben forgó ketrec felé pillantott.

Emlékezett a napra, amikor nagy csörömpölésre riadt a Peovica, a kis hercegnére pedig az ura dolgozó kamrájában találtak rá Miroslav úr társaságában, annak tőrével a vállában. Sápadt volt, és félájult a vérveszteségtől, ám a minden hájjal megkent, ragusai kalmár még nála is rosszabbul festett: mindkét szeme kifolyt, a teste pedig úgy összezúzódott, mintha legalábbis a Peovica tetejéről zuhant volna be a kamrába. Még akkor is ostobaságokat kiabált, amikor az őrök elcipelték. Knez Kholman éppen akkor nem tartózkodott a városban, mert a pápával tárgyalt, ám nem is volt rá szükség. Az ifjú asszony, miután magához tért a megrázkódtatásból, kíméletlenül leszámolt az életére törő ragusaival. A háznép, s velük a város minden lakója akkor egy életre megtanulta, hogy a knez asszonyával nem érdemes ujjat húzni...

Léptek koppantak, Juraj elfordult a kilátástól, és elmosolyodott a bajusza alatt.

- Meleg napunk van ma, hercegné - hajolt meg mélyen a tetőre lépő asszony előtt.

A vékonyka, csinos hölgy összerándult és kis híján elejtette a könyvecskét, amit a kezében tartott.

- Juraj, az Istenért! - csattant fel ijedten.

- Bocsásson meg, hercegné! Nem akartam megijeszteni.

A fiatal nő mélyet sóhajtott és mosolyt erőltetett az arcára. Gondterheltnek tűnt. Juraj képéről egy csapásra lehervadt a jókedv.

- Mi bántja asszonyomat? - kérdezte. Sokakkal ellentétben ő kedvelte a hercegnét, és örült neki, hogy a fennhéjázó Subić-leány helyett őt hozta a házhoz knez Kholman. Nem hibáztatta azért sem, hogy kíméletlen bosszút állt az őt megsebző Miroslavon, bár azt azért furcsállta, hogy az eset után néhány nappal a szakácsnénak is nyoma veszett. A szolgálók azt beszélték, azért kellett mennie, mert kipenderítette a hercegné csíntalan házikedvencét a konyhából. Juraj nem gondolta, hogy efféle kicsinység miatt valakit elküldenének a szolgálatból, elvégre a fekete jószág többnyire megérdemelte, hogy hátsó fertályon billentsék, és ezzel a hercegné is tisztában volt. Azt pedig főként nem hitte, hogy emiatt elvenné az életét...

Merthogy a szakácsné végül megkerült: a halászok fogták ki a Cetinából, letépett arccal, szétmarcangolva...

Juraj váratlan melegséget érzett a lábánál, s ahogy lesandított, a bocskora körül terjengő sárga folt mellett a hercegné vékonydongájú macskáját pillantotta meg. A szőrös-karmos kis bestia felnézett rá - Juraj számára úgy tűnt, hogy vigyorog. Volt benne valami visszataszító és kaján, ami miatt az öreg ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy kicsit megemelje a lábát, és...

- Hagyd békén! - szólalt meg a hercegné váratlanul, mire a macska felugrott a párkányra, és nagy bőszen mosakodni kezdett, de tekintetét egy pillanatra sem vette le az öreg strázsáról.

- Köszönöm.

Juraj elszégyellte magát, bár érezte, hogy a hercegné ezúttal nem hozzá beszélt.

- Nem kellett volna már visszatérniük? - kérdezte Jurajt, miközben a látóhatárt vizslatta.

- Nem feltétlenül, hercegné. Van elegendő élelmük és vizük, knez Kholman pedig pendelyes kiskölyök kora óta tanulja a hajózás művészetét...

- Sejtelmed sincs, mily iszonyú erők működnek e világon, Juraj - sóhajtott fel az asszony, és az öreg kalóz előtt ekkor egy pillanatra felsejlett Miroslav úr összetört teste, üres szemgödre...

- Rossz érzésem van, tartsd nyitva a szemed!

Azzal eltűnt a Peovica gyomrában, Juraj pedig nekiindult, hogy végigjárja a tetőt. Lenézett a falakra, ellenőrizte a közeli falszakaszokat, majd vetett egy kósza pillantást a tenger felé is. A szigetek környékét még mindig vastagon ülte a köd, pedig a nap már magasan járt, a város utcái teljesen kiürültek. Még a konobák környéke is kihaltnak tűnt, és Jurajt megmagyarázhatatlan balsejtelem töltötte el. Mérhetetlen fáradtság tört rá, a mellvért majd összenyomta, a szemhéjai elnehezültek. A térde megroggyant, úgy érezte, le kell ülnie, különben összeesik.

Végignyúlt a fal mellett, és úgy gondolta, pihen egy keveset, mielőtt újra körüljárna. Lehunyta a szemét... Csak pár perc...

Éles fájdalom riasztotta fel, a hercegné girhes macskája véres karmokkal szökkent félre az öreg kalóz tőre elöl. Juraj zavartan nézte a fekete bundájú, apró szörnyeteget.

- Mit vétettem neked, he? - tápászkodott fel. - Miért nem hagysz nekem békét?

A macska nem felelt; Juraj talpra küzdötte magát és a tenger felé fordult.

- A szentségit neki! - káromkodta el magát.

Szürke fellegek tornyosultak a látóhatáron, villámok cikáztak a toronymagas hullámok felett, ám a Cetinán békésen ringatóztak a halászcsónakok, és a Khadzik család sárkányos lobogója is petyhüdten lógott a zászlórúdon. Omiš felett ragyogóan sütött a nap, miközben odakint a tengeren őrült vihar tombolt - Juraj pedig összeborzadt, amikor meglátta a tenger markában vergődő sagittákat.

- Ördög és pokol!

Az ajtó nagyot döndülve vágódott a falnak, amikor a hercegné kirontott a tetőre. Fehérrel hímzett fejkendőjét elhagyta valahol, sötétbarna haja ezernyi kígyó módjára tekergett a feje körül. Mérhetetlen hatalom sugárzott belőle, ahogy a falra hágott, és a tenger felé fordult.

- A hátamra ügyeljetek, Juraj és Kljova! - parancsolta. Kántálni kezdett, a neretván törzsek ősi nyelvén, széttárt karral, egyenesen és büszkén, akár a szálfa, melyből árbocot faragnak a mesterek. Keskeny dereka körül kígyóként tekergett, életre kelni látszott a vörös selyemöv.

Sejtelmed sincs, mily iszonyú erők működnek e világon... Az öreg strázsa sosem kételkedett a hercegné szavaiban, ám azt nem gondolta, hogy ilyen hamar ízelítőt kap az általa ismert világ álarca mögött rejtőző szörnyű valóságból.

Mint a bogarak, úgy másztak fel a falon, a bűzük messzire megelőzte őket, mellette pedig, ahol nemrég még egy önelégült pofájú, vékonyka macska nyalogatta a mancsát, most smaradgszemű démon magasodott akkora karmokkal, mint egy rövid kard és olyan görbe agyarakkal, mint a csáklyavas.

- Isten, ha látsz! - suttogta az ősz kalóz, majd a markába köpött és fegyvert rántott. Tudta, ha elbukik, nemcsak ők ketten jutnak a pokolra, de odavész Omiš ura, meg a hajóján utazó Tollen és Nikol is. Malduk fiai, a majdani hercegek, és Malduk öccse, a diplomata-admirális... Omiš jelene és jövője, egyetlen csapással...Az nem lehet!

Az elsőt ugrás közben nyársalta fel, majd kirántotta belőle a kardot és fejét vette, miközben mellette, körülötte hörögve őrjöngött a macskadémon. Juraj üvöltött, vágta, tépte, zúzta a sötétség katonáit, amíg azok el nem lepték és le nem teperték az alvadt vértől ragacsos kőre. Az öreg kalóz málladozó csontarcokat látott, rothadás-szagú üregeket, és arra gondolt, milyen igazságtalan így meghalni. Elhatározta, hogy nyitott szemmel várja a halált, amikor is tótágast állt vele a világ, és egy hatalmas döndüléssel felrobbant előtte a tér.

Először nem látott semmit, csak vakító kékséget, és színes karikákat, aztán...

A hercegné apró kezében sisteregve, elevenen rángatózott a villám, azzal söpört végig a holtak között. Ilyen nincs, gondolta a vén kalóz, mielőtt rázuhant a sötétség.

Mire magához tért, már minden elcsendesedett. A Peovica teteje romokban hevert, a kő vértől és koromtól feketéllett, a mellvéd több helyen is leomlott. A hercegné a megroggyant falon üldögélt, hófehér ruhája szürke volt és szakadozott, fekete mellénye szétnyílt, de úgy tűnt, neki magának nem esett komoly baja. Mosolyogva nézte a tengert, kis keze a szőrhíjas, csupa seb macska hátán nyugodott.

Juraj megtörülte az arcát a kézfejével. Nem mert felállni, csak ült a fal mellett, és a romokat bámulta, meg az üres ketrecet ott a túlparton, a Gomilica fokán.

A nap lassan alábukott a horizonton, és Juraj mester elmosolyodott. Odalent a Cetinán csendesen siklottak a sagitták...

Magyarázat

Sagitta: eredeti nevén sztrela, vagyis nyíl, az omiši kalózok kedvelt hajója. Többnyire egy árbocos, latin vitorlás, alacsony merülésű hajófajta, melyet evezőkkel is elláttak.

Peovica: más néven Mirabella, az omiši várfal mára egyetlen megmaradt erődtornya.

Gomilica: az omiši várfal egyik tornya, a Cetina jobb partján állt.

Mostina: a Cetina torkolatát védő, víz alatti fal, a város egyik leghatékonyabb védelmi berendezése. A kalózok által használt, kis merülésű hajók elsiklottak felette, ám a velencei hadigályák megfeneklettek rajta. Ma is ott áll, ahol a XIII. században.

knez: régi, horvát nemesi rang, többnyire hercegnek, vagy fejedelemnek fordítják.

Khadzik: régi horvát, egyes történészek szerint iráni eredetű nemesi család, Kačić néven is ismertek. 781 és 1287 között az Adria és a Földközi-tenger urai, neretván bánok és admirálisok, akik nemcsak pártolták a kalózkodást, de maguk is űzték. A novellában említett Kholman a legsikeresebb admirálisok egyike volt, létező, történelmi személy, akárcsak Sebenna, Tollen, Nikol és Malduk. 1221 és 1232 között állt a hírhedt kalózváros élén, sikeresen állt ellen a velencei és a magyar seregeknek mind a tengeren, mind a szárazföldön. Kiegyezett IX. Gergely pápával is, miután zátonyra futtatta és szétverte a II. Honorius által ellene küldött keresztes hadakat Omiš előtt. Velence és a nagy, dalmát városok mind adót fizettek neki. Jelmondata volt: Amíg engem nem támadnak meg, én sem támadok meg senkit.

Omiš: illír törzsek által alapított város a Cetina torkolatánál, mely évszázadkon át kalózkodásból tartotta fenn magát, és sikerrel állt ellen a dalmát partokon terjedő velencei és magyar befolyásnak.