Tíz éve vagyok ezen a pályán és láttam már sok szart, de ezen a héten csütörtökön, eddigi pályafutásom legszívszorítóbb meetingjén kellett részt vennem és igazából még mindig nem tért magához egyikünk sem.
Senki sem beszél szívesen arról, hogy egy-egy tesztút alkalmával bármi történhet, és ebbe a bármibe az is beletartozik, hogy valaki többet nem ér haza. Mindeddig erre nem volt precedens - a balesetek többnyire anyagi kárral, vagy legfeljebb könnyű sérüléssel járultak és komoly, életet veszélyeztető egészségügyi problémák se álltak elő soha.
Egy korszak, ez a korszak, most véget ért. Egy kolléga munkavégzés közben elment örökre.
Next of kin értesítés, rendőri kísérettel elhajtó halottas kocsi, sokkot kapott, a könnyektől beszélni alig tudó férfiak és csend. Döbbent, fájó csend, tele kérdésekkel. Hogyan történhetett ez meg? Miért? Hogy nem vette észre senki, hogy valami nem stimmel?
Egy család élete romokban, gyerekek várják hiába haza az apukájukat. Virágok borítanak egy íróasztalt, egy hétre leállt minden. Nem készül újabb dataset, nem sivít a turbó, nem robajlik a dízel. A gépek hűlt szívvel állnak a gyárudvaron.
Jövő héten majd újra elfordulnak kulcsok, mert a projekt nem állhat le - már csak miatta sem. Ez a motor volt a szíve csücske, nélküle sokkal nehezebb lesz eljuttatni a célig, hiszen nála jobban talán nem ismerte senki sem. Az űr, amit maga után hagyott, óriási és rengeteg a nyitva maradt kérdés.
Csütörtök reggel azonban 52 ember búcsúzott csendes méltósággal.
Felfoghatatlan, hogy nincs többé, hiszen múlt héten még a rendes, heti meetingen viccelődött...
Jó utat az égi szerpentineken, kolléga, és köszönjük, hogy megismerhettünk!
In Memoriam S. T.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése