Kétszer baszták ránk idén az ajtót - egyszer az osztrák kormány, egyszer meg a magyar. Az egyik bosszantóbb volt, mint a másik, de ha választanom kéne, akkor az utóbbinak ítélném az "Év idiótája" díjat a rohadt málnával és a kosár lószarral kiegészítve.
Se Horvátország, se Szlovénia, én meg 31-én döngettem haza a viharban, nehogy karanténben kelljen töltenem a szabadságomat. Itt szeretném megjegyezni, hogy jó lenne már némi javítást eszközölni az M7 burkolatán, mert esőben, sötétben nem látni a tankcsapdákat és Holládnál legalább kétszer úszott fel a kocsi emiatt... Köszike.
Na, tehát mit is csinál az ember, ha nem mehet az Adriára (mert nincs olyan haverja, aki kormányközeli és leruccantaná magángéppel egy luxusyachtra) és a Balaton sem opció? Kirándulni megy. Belföldön. Lehetőleg olyan helyre, ahol élvezheti a tiszta levegőt és nincsenek ezren, mint a heringek. Már régóta volt pár magyarországi vár a listámon, ezek közül sikerült abszolválni néhányat, de persze most sem sikerült megúszni bosszúság nélkül. Nüanszok ezek, de jól mutatják, mennyire balkáni is lett az elmúlt évtizedek alatt ez az ország és hogy mennyire akkor veszi csak észre ezt az ember, ha nem ott él. Lehetne simán más is, mert gyönyörű, csak változtatni kellene a hozzáálláson.
A lista:
1. Várpalota és Csesznek
Csesznek volt a cél, de mivel a navit ekkor még nem kapcsoltam be (okos), a táblák alapján tájékozódva sikerült eltévedni és bemenni Várpalotára. Ha pedig már ott voltunk, akkor megtekintettük a Thury-várat. Hogy hányan szarták össze magukat az osztrák rendszámos kocsi láttán, azt nem tudom...
A vár környéke alaposan fel van túrva, bent meg éppen valami fesztiválra készültek, ettől függetlenül tetszett, érdemes volt megállni. Az eltévedés után be lett kapcsolva a Google Maps, így sikerült további probléma nélkül eljutni Csesznekhez.
A cseszneki vár a maga romos állapotában is impozáns, ha lenne rá annyi pénz, mint amit a fociba belenyomnak, nagyon klassz dolgokat lehetne kihozni belőle.
Így is szép persze. Ami nem szép, az a folyamatos motorzúgás, mert persze húzni kell a mocik bajszát, úgy kerek a világ. A via ferratát nem próbáltuk ki és a többi szurdok, katlan is bejáratlan maradt, mivel a legkevésbé sem 70+os kirándulóknak valók azok az útvonalak.
2. Hollókő
Úton Szilvásvárad felé beugrottunk, nem is volt nagy kitérő. Régóta szerettem volna megnézni a várat meg az ófalut...
A pozitív, hogy sikerült olyan fotókat lőni, amibe nem mászkált bele senki, nem kellett embereket kerülgetni.
A negatív? Az, hogy pont aznap volt áramszünet, ami miatt minden zárva volt, de a parkoló automata, az persze működött. Undorító húzás, mi? Ha ki tudtak nyomtatni egy valag cetlit és volt idejük kiragasztgatni is, akkor ez az áramszünet nem úgy hirtelen jött, tehát napokkal előre lehetett volna tájékoztatni. A honlapra aznap reggel még egy árva betű nem volt feltéve, és nem tájékoztatták az a busznyi turistát sem, akik Makóról érkeztek... Délutánra persze megjelent a honlapon. Szuper, köszi.
3. Szilvásvárad - Szalajka-völgy
Erről fogok írni egy önálló posztot. Először is, a szállásunk csodás volt, ajánlom sok szeretettel a Bóbita Apartmanházat. Feri és Ildi nagyszerű, kedves vendéglátók, minden szuper tiszta, új és a fürdő dézsa zseniális. A völgy? Kilenc éve voltam itt, azóta sok minden megváltozott.
Előre szólok: Ha valaki az érintetlen természetben szeretne sétálni, az felejtse el a völgyet, de nagyon gyorsan. Miért? Mert kibetonozták a túra utat a Fátyol-vízeséshez. Igen. Járda megy fel. Igen, pénzért autóval is be lehet hajtani. Ami klasszik túra, az az Ősember barlang, na az tényleg túrázós, ott el lehet felejteni a körömcipőt. És akkor még nem is említettük a giga beton monstrumot a völgy bejáratánál. Úgy kellett az ide, mint egy falat kenyér. Gyönyörű. A fedett lovarda, meg a lószar szag is. Ennéd a pisztrángot, és szépen, elegánsan bekúszik az orrodba...
A pisztráng amúgy még mindig isteni, keressétek a medvét, vagyis a Sáfrány pisztrángost. A kisvasút nekünk kimaradt, ahogy a Millenniumi Kilátó is, mert nem mertünk tovább menni a jelzés nélküli úton. Ja, hogy az is oda vezetett volna, és korábban nem volt jelzés nélküli, csak hát a nagy zivatar elvitte a jelölést és egy év alatt nem sikerült pótolni.
Hazafelé lementünk Szolnokra, mert meg akartuk tekinteni a Spitfire-t és a Messzert. Nos, fogalmazzunk úgy, hogy bizonyos szakaszokon keresni kellett az aszfaltot a kátyúk, bakhátak között és itt most kétszámjegyű főútról beszélek, nem valami negyedrendű mezőgazdasági segédútvonalról. Brutális... Még jó, hogy a Yarison acélfelik vannak...
Ezek azok az apró dolgok, amik miatt a gyönyörű Magyarország egyre távolabbinak tűnik Europától, és akkor még a közúti agresszióról, egymás semmibe vételéről nem is ejtettünk szót. Miközben egy szűk réteg egyre jobban gazdagszik, az ország anblokk szépen csúszik vissza a huszadik század 30as, 40es éveibe. A legborzasztóbb, hogy hiába vannak ott az ellopott milliárdok szem előtt, mintha senki nem akarná látni, mert a főméltóságú úr még a végén elveszi a kenyeret.
