Kösz BM

Fészbuk a király. Nem elég konyult a bajuszkám amiatt, hogy Őfelsége még mindig nem egészséges, erre még ez a köcsög feldobja nekem az egy évvel ezelőtt a panoráma úton lőtt fotómat róla.
Kösz.
Rohanósban voltam a múlt hétvégén: szombat hajnalban haza az Artúrral (ő az ifjabbik háziállatunk, potom 11 éves), vadállat ködben egészen a magyar határig (ezt úgy tessék elképzelni, hogy a kamiont a tömege alapján csak sejteni lehetett, hogy ott van), aztán vasárnap délben vissza a Flixszel, mert az nyilvánvaló volt, hogy a Cárevicset kirángatni nincs értelme. Teljesen feleslegesen állna a ház előtt, és egy nem kifogástalan állapotú majdnem veteránnal nem megyek neki az őszi utaknak. Bátor vagyok, de nem hülye.
Az biztos, hogy a karbi javításra/tisztításra/cserére szorul, mert ugyan a városban elkocog gond nélkül, de a két torok közti váltás nem tökéletes és a gyorsító szivattyú se működik úgy, ahogy kéne neki. 27 éves, eredeti membránokkal, nincs min csodálkozni. A motortartó bakok is ki vannak teljesen verődve, leng az egész erőátvitel. Nem. Ez az év most már a kutyáké, és ha valaki tud megbízható Lada szervizt, akik vizsgáztatást is vállalnak, ne tartsa vissza az infót! Huszonöt év után váltanunk kell, mert a régi helyről kihalt az összes olyan szerelő, aki még értett az autókhoz (értsd, nem kell OBD ahhoz, hogy rájöjjön, mi baja), és az egész idei gebasz valószínűleg az ő mókolásukban gyökerezik (meg a mi hanyagságunkban, hogy nem lett a karterszellőző pucolva olajcserekor legalább minden második évben), amikor elállították a gyújtást. Senki se kérte, hogy nyúljanak hozzá, és fogalmunk sincs, mit tekerhettek még el akkor.
Ráadásul bejött egy olyan meló is, amit kb ezelőtt egy hónapja még csak nem is sejtettünk, hogy lesz, szóval tényleg nincs értelme egy három éven belül veterán korú autót kicipelni a nyirkosba.
A szívem vérzik, hogy nincs itt, hogy nem tudunk a gyönyörű, őszi napsütésben együtt kirándulni, de ezt most el kell engednem. Majd jövőre, addig megjavítom. Racionalitást pedig senki se keressen ebben, mert nincs. Nem kultautó (még), nem ritkaság (bár hogy hány Gen1 szedán maradt a világon, azt megtippelni se tudnám. A ruszkikat vagy átépítették, vagy szétrohadtak, szóval nem lehet nagy a létszám.), ettől függetlenül ő az én Cárevicsem. Felelős vagyok érte, és vár ránk a Goldeck meg a Großglockner.   

Los Cahorros

A granadai tesztutak állandó tartozéka a valami. A vasárnap ugyanis szabad, és én szeretem kihasználni. Az előző tesztúton de la Motta várát látogattam meg, most pedig a google Los Cahorrost dobta ki, Granadától 10 km-re.
Be is szerveztem a csapatot, béreltünk kocsit - így fejenként 20 euróból lett egy Juke-unk. Természetesen a legkisebb, legványadtabb motor volt benne, ami miatt a kis Csokító a panoráma úton kettesben csak kikapcsolt légkondival volt képes megmászni az emelkedőket és zabálta a benzint rendesen. Ettől függetlenül elvitt minket Monachilba, ahonnan ez a vadregényes túraútvonal indul.
Pár dolog előre, ha valaki belevágna:
- több mint 600m szintemelkedése van
- a függőhidak helyenként foghíjasak
- sár és por egyaránt megtalálható
- fejfedő kötelező (először a dzsungel, aztán meg a szikkadt kőrengeteg miatt)
- helyenként nagyon szűk, mászni kell, olykor négykézláb is
Los Cahorros bejárása tehát túra, és nem kényelmes séta, ne becsüljük alá! Valahol a könnyű és a közepesen nehéz szint között van, azt se felejtsük el, hogy eleve magasabban vagyunk a szokásosnál. Senki se próbáljon szuszipapucsban, csini ruciban belevágni, még ha sokan családi sétikálásnak állítják is be a tirpadvájzoron. Los Cahorros egy közel 10km-es túra, ami a szelfiző idióták miatt közel három óra is lehet. Nem vicc, a nagy függőhídnál háromnegyed órát várakoztunk az átkelésre, mert egyszerre csak négyen lehetnek a hídon és persze az összes insta-idiótának muszáj volt kacsaszájjal pucsítania pár kép erejéig. A másik idegesítő a neveletlen kutyáit szabadon engedő párocska volt - britek, naná. Az amúgy hiperokos német juhász szart a gazdájára és egy idő után a "Sara, Sara" óbégatást hallgatni több volt, mint agyramenős.
Eme apróságokat leszámítva a túra remekül sikerült, jól éreztük magunkat, szegény jobb térdem azonban a lefele jövetet megsínylette, még napokig fájdogált. Egy erősebb túrát ezért is nem tudok végig csinálni, mert felfelé megy minden, csak a lefelébe belerokkanok.

A folyócska mellett dús vegetáció és sár, a hegyi részen szikrázó napsütés és por. Elegendő víz mindenképpen legyen nálunk, nekem az egy liter simán elfogyott, sőt, még kevésnek is bizonyult.

Természetesen Edömérem se maradhatott otthon, az egész túrát a hátizsákban izgulta végig.
A napot egyébként egy teaházban és a Poe-ban zártuk, ahol remek atipikus tapast lehet kapni. A teaház a Tetería del Banuelo pedig rögtön a kedvenc helyemmé vált a vegán balkavájával és a remek teáival. Vasárnap teltház volt, mondjuk pislogtam nagyot, amikor a holland kollégám sört rendelt... Sört. Egy teaházban. WTF?!

Hétfő este - üres teaház. Ideális. A bennem lakó dzsinn abszolút lájkolta a dolgot. Az Albaycín pedig továbbra is a legkedvesebb helyeim egyike Granadában. A szűk sikátoraival egy élmény... Hát még amikor majdnem nyakon öntöttek az egyik erkélyről... szerencsére csak víz volt, és előttem ért földet, na de akkor is. Mittelalter pur.

Best of osztrák posta

Napi facepalm rovatunk következik:
Még a tesztút előtt a leárazásban rendeltem megint pár apróságot a TeeTurtle-től az USÁ-ból, és a múltkori kaland után érdeklődve vártam a fejleményeket. Nagy reményeket persze nem fűztem a dologhoz, a legutóbb majdnem másfél hónapba telt kézhez kapni a csomagot a posta szarakodása miatt. Erre, tegnapelőtt jövök haza a tesztútról, nyitom a postaládát és tadamm!
Postás elvtárs csak úgy, legényesen belegyömte a csomagot. Felröhögtem.
Oké, hogy belefért, na de akkor is. Se behozatali adó? Se kiszállítási költség?
BM, már megint nem vették észre, hogy nem Frankfurtból jött, hanem Illinois-ból.
Zseniális, komolyan mondom.

Pardon

Kissé elhanyagoltam mostanában a blogolást, ennek az oka, hogy július óta folyamatosan úton vagyok. Ebből kettő volt tesztút, igaz, ez majdnem húsz nap, a többi privát - azért laptop nélkül ülni repülőre felemelő tud lenni egy idő után.
A céges gépről nem, vagy csak elvétve írok, alapelvem, hogy a meló és a magánélet el kell legyen választva egymástól, méghozzá szigorúan, különben megtébolyodik az ember. Az életvitelem a legtöbb "civil" számára így is rémisztően gyors, a burn outtal több hónapos betegállományba vonuló kollégáim látványa pedig szintén csak megerősítette bennem ezt az elhatározást. Szabi alatt a céges telefon kikapcsolva, nincs e-mail olvasás és a munkanap végén elrakjuk valami sarokba a laptopot is.
A mobil meg már így is eléggé hozzám van nőve, nem kell még több időt tölteni vele.
Szóval volt két spanyol tesztút, egy hosszú hétvége Angliában, 10 nap az USÁ-ban, majd 10 nap Horvátország, ami ugye elég felemásra sikerült, és a sornak nincs vége. Karácsony előtt még 5 nap Németország (előtesztút), 10 nap Svédország, és 5+ nap tesztpadozás Grazban, ami sajnálatos módon érinti több hétvégémet is, emiatt már nem is hozom ki Őfelségét a Cárevicset. 
A külszolgálatban töltött napjaim száma ismételten meg fogja haladni a normálist (átlagost), valahol hetven körül zárok majd. A projekt jövő év elején szépen lecseng majd, talán még egy tesztút lesz Svájcba, aztán slussz. Nem reménykedem, hogy a következő projekt nyugodtabb lesz - talán igen, talán nem -, ez a munka ilyen. Ki lehet szállni, ha valaki akar, a cégen belül is ezernyi lehetőség kínálkozik, csakhogy én még messze nem szeretnék nyugodtabb vizekre evezni.