Pozdrav

Pozdrav iz Orebića, avagy végre eljutottam nyaralni. Igaz, 950 km volt, meg kemping, de végre nem hivatalból vagyok úton. A mobilhome pedig jó dolog, feltéve, hogy valakinek nincs nagy komfortigénye, mivel a mobilhome pici és ugyebár a kemping az kemping, nem szálloda. Bár esküszöm, tisztább volt a cucc fürdője, mint a Rába cityben a 30e forintos szobáé. Ami kicsit betett az első pár napban, az a nyávogó, visítozó cseh-szlovák, totál neveletlen óvodások illetve bölcsődések hada, akiket kicsapnak a k. Szülők legelni... nem, a legkevésbé sem cukik reggel 7-kor, és sokat elmond a felnőttekről, hogy a szomszéd lengyel apuka kétszer szólt rá az egyik cseh anyukára, hogy a pelenkás totyogója amúgy épp lelécelőben van, esetleg ha gondolta, fogja meg, mielőtt fejest ugrik a fél méteres partról a 10cms vízbe.

Orebić, vagy még inkább Kučište a Peljesac-félszigeten, pont
Korčula várossal szemben található, és ideális hely az aktív pihenést kedvelőknek. Egyrészt lehet szörfözni, meg kite-ozni, ha valaki tud, másrészt remek kiindulópontja lehet különböző kirándulásoknak. Merthogy:
1. Közel van Korčula, potom 15kn egy hajóút. Ha pedig Korčula, akkor ugye Marco Polo és moreška, de erről később. Ja, a katedrálisba nincs belépő, csak a harangtoronyba felmenet fizetős.
2. Közel van Dubrovnik is, kb 100km, mert ki kell menni a félszigetről is. Az út állat, csupa kanyar, igazi élményautózás, de mindenki tankoljon előtte, mert benzinkút nincs sok...
3. Ston. 5,5km várfal, hegynek felfelé. Nem vénnek való vidék. A beugró 40kn, és keményebb menet volt, mint Kotor. Majd lesz róla egy külön poszt.
4. Maga Orebić is egy worth to visit hely a kicsi, de érdekes tengerészeti múzeumával, a kapitányok temetőjével és a ferences kolostorral a hegytetőn, ahol van még egy tengerészeti múzeum (20kn/fő), gyönyörű hajómakettekkel és rengeteg érdekességgel a helyi kapitányokat illetően. Majdnem bővebb a gyűjtemény, mint odalent. Hardcore túrázók felmehetnek a St. Ilija hegycsúcsra is. 961 m, semmiség...A Mimbelli étterem a központban szerintem jó, nem olcsó, az igaz, de egyszer megéri, mert a kaja nagyon finom, és a kiszolgálás is első osztályú.
Greenie tanácsa: A lignjet mindig sa žara tessék kérni, az az igazi, nem a prženi. Rántott tintahalkarikát lehet otthon is sütni a fritőzben...
5. Ha valaki nagyon akar, lehet kishajókázni is, mennek kirándulóhajók pl Mljet szigetére, de ez szerintem lehúzás. Akár 300kn-t is képesek legombolni érte. Per fő. Ennyiből 3 ember megkajál a Mimbelliben, vagy éppen megtekinti a moreškát.
Ami kicsit tré, az a gyalogút hiánya Orebić és Perna között. Este gyakorlatilag életveszélyes  gyalogolni, nem is teszi senki. A parkolók 5-6kn-t kérnek óránként, ami nem rossz és legalább nem vasalják ki az embert.

Ligne sa žara

Válság Zöldségfalván

Ezek az öt éves periódusok nálam mindig veszélyesek... Válságban vagyok, na!
Először is, eszem ágában sincs feladni a táncot, mint hobbit, viszont egyre nehezebb összeegyeztetni a munkámmal és ez - maximalista lévén - nagyon frusztrál.
Azzal kezdődött, hogy egy ártatlannak tűnő sérülés - meghúztam a nyakamat és előjött egy korábbi térdsérülés is - a munkahelyi stresszel (meg egy idióta macskajancsival a nyakamon) kombinálva elég szépen betett nekem, és gyakorlatilag tavasz óta nem edzettem rendesen. Ehhez jött, hogy szívem első számú cukorborsója bizonyos keringési problémák miatt (AC-t kell cserélni, és akkor remélhetőleg megoldódik a probléma) alkalmatlan hetente 400km letekerésére, a kísérleti cukorborsókat meg idén márciusról igencsak rövid pórázra fogták az illetékesek, úgyhogy hiába terveztem, nem tudtam feljárni versenyórákra Bécsbe. Az már csak a hab a tortán, hogy mindeközben még folyamatosan úton is vagyok, tehát esélyem sincs eljutni próbára, már amikor éppen van, lévén ugyebár nyári szünet, a próbaházba pedig, ahol eddig gyakoroltam, folyamatosan betörnek - kész Chicago -, így leszerelték a kulcstrezor, szóval most kulcsom sincs.
Versenyezni, fejlődni, egyáltalán táncolni viszont még mindig szeretnék, így aztán nagyon bánt, hogy elhanyagoltam az edzéseket és a kondim is totálisan odalett. A helyzeten nem segített a Granadában meglátogatott flamenco est - sőt, mondjuk ki, csak rontott, mert emlékeztetett arra, hogy valami nagyon hiányzik az életemből. Hiába nyomom itthon a fitneszt, a lazaságom, az állóképességem odavan és valahol a motivációm is. Hiányzik az ír sztepp, hiszen folyamatosan frissen tartom a tavaly ősszel tanult lépéseket, de nem úgy, ahogy régen. Igen, táncoltam a hotelszobában Spanyolországban éppúgy, ahogy Szarajevóban a konditeremben is, vagy éppen itt a ház előtt ugrókötelezés és kocogás után, de... ez kevés! Ez nem elég ahhoz, hogy kibírjak egy intermediate, pláne nem egy open roundot, mivel kiköpöm a tüdőmet egy Blackbird után is! Ez nulla, semmi, így nem lehet kiállni. A ruha is a szekrényben várja sorsa jobbra fordulását, pont olyan, mint én - alapvetően oké, de valahogy mégsem, mert hiányos, nem kész.
Lehet, most kellene váltani, de mire? Balettozni nem mehetek vissza, azt már nem bírja ki a lábam, és ahogy fest, a hátam se, de akkor mit kellene csinálnom? Hastánc, hiphop nem érdekel, kortárs képzés nincs a közelben, a páros táncok kicsukva, az überdivatos salsától amúgy is rosszul vagyok... Nem könnyű. Van persze még egy lehetőség, egy flamenco iskola nem messze a munkahelyemtől, hetente egy óra, az feküdne, lehet, meg kellene néznem. Lehet, tényleg szögre kellene akasztani egy kicsit a szteppcipőt így tizenöt év után, és átnyergelni valami másra, de akkor mi lesz a tavaly októberben kitűzött céllal, a 2016-os utolsó EB-vel? Kapituláljak és hagyjam cserben a TANÁRT, aki megbízott bennem?
Vagy szorítsam össze már megint a fogamat, és kászálódjak ki de kva gyorsan az önsajnálatból, mert az óra ketyeg, és októberben Bécsben talán még lenne esélyem legyőzni önmagamat? Egy Job of Journeywork, egy-két intermediate talán még kiadná, és az eredmények tükrében könnyebb lenne jó döntést hozni a hogyan továbbot illetően.
Mindegyik kihívás. Mindegyik képes lenne arra, hogy visszaállítsa a lelki békémet, amit nem találok már egy ideje. Nem tudom, melyik legyen.