Itt a 2018-as év utolsó tesztútja. Svédország, Nord 1 - vagyis Slagnäs, vagyis Tjintokk. Mínusz 16 fok a szabadban, rénszarvasok, a gépek, mi és a hó. És esetleg a sarki fény, amit remélem, lesz szerencsém látni. Legalább egyszer ez alatt a tíz nap alatt, ha már csak 3 óra a nappal. Eddig nem sikerült. A kaja viszont szuper és a konditerem is, ma például simán letoltam egy két órás edzést, tegnap meg egy órásat - ha így megy tovább, durván megizmosodva, rohadt jó koreográfiákkal megyek haza.
Ami nem nagyon van, az a meleg víz. Eddig kétszer sikerült úgy zuhanyoznom, hogy nem ugrottam ki a zuhany alól. Nincs az a bojler, ami elbír ennyi embert egyszerre.
Akik még kint voltak/vannak a héten a mieink közül, egytől egyig szuper emberek és sokkal könnyebb úgy együtt dolgozni, hogy a viszony nem fagypont alatti.
Valahogy most jobb a kedvem még akkor is, ha tudom, hogy kemény tíz nap lesz. Tudom, hogy várnak rám. Hogy számítanak rám és arra a tudásra, amit az elmúlt évek alatt összegyűjtöttem. A mi csapatunk tényleg csapat. Senki se hordja fenn az orrát, senkinek se derogál bekoszolnia a kezét. Mínusz 30 fokban mindenkinek befagy a segge, függetlenül attól, hogy hol áll a céges táplálékláncban. És mind egyet akarunk: hogy működjön a dolog és jó legyen. Megcsináljuk, ez a jelszavunk. Együtt.
A megnövekedett telefonforgalom köztem és Kag között okozott amúgy egy kis durcit a múlt héten mifelénk, de aztán Ukkmukkfukk rájött, hogy neki is véges a kapacitása, és hogy én nem kihagyni akarom őt a buliból, hanem egyszerűen csak hatékonyabban kommunikálok Kaggal, a rókacsapat kvázi vezetőjével, mint bárki más. Kag amúgy, bár nem annyira közösségi ember mint a srác, aki a teneriffei bulit összehozta annak idején, szintén igazán különleges figura. És egy valamit nem szabad elfelejteni ezekkel a fiatal - nagyjából magam korú - emberekkel kapcsolatban: mindannyian a fejlesztésből jönnek, nem menedzserek, hanem mérnökök, nem kevés aggyal.
Kag és a legifjabb Vuk már egy hete kint vannak, mi pénteken jöttünk és még ketten jönnek most hétfőn - az öreg Karak és a nagy Vuk -, aztán teljes lesz a banda. Hat darab róka, ez így már elég jó. Karakkal egyébként most találkozom személyesen először, eddig csak telefonon beszéltünk. Nagyon kíváncsi vagyok rá és szerintem ő is énrám, hogy milyen is a valóságban az egy szem rókalány, mert hogy félős nem, ezt már levágta.
Most végre nem koffercipelő kisiparosként, hanem önálló kisrókaként vagyok jelen, ezt még szoknom kell, de egész jól megy. Mostanra sikerült ugyanis nagyjából belátni, hogy nem lehet egyetlen, központi szócsövet használni technikai és szervezési kérdésekben, mert a szócső egy idő után túlterhelté és ingerültté válik. Sokkal hatékonyabb, ha a részprojektvezető egyeztet a mérnökével, aztán hagyja, hogy az vigye tovább az ügyet. Így is van hatmillió exceltábla, amit vezetnie kell (és ami természetesen sose stimmel), mert pár dinoszaurusz még mindig nem érti, hogy létezik ezekre hatékonyabb megoldás is, plusz ötmillió meeting. Nyilván a szervezési dolgok őrájuk maradnak, ebbe én bele nem folynék a világ minden kincséért se. Nem az én söröm, hogy úgy mondjam.
Tehát tíz nap a rókabandával, aztán két hét nyugalom mindenkinek. A családnak, a kocsiknak és nekünk is. Karácsony, barátok, korizás, bulizás van nálam a tervben. Várom nagyon, jó lesz leereszteni a gőzt. Szuperszamarat is össze kell kapni, mert még nem lett kicsomagolva a cókmókja a vizsga óta.
És a bónusz: a Granadában legendává vált egyik rakoncátlan kissárkány, akit én kereszteltem el egy reggeli eligazításon Vobvobnak, azóta is ezen a néven fut, a projekten belül mindenki így hívja. A projektvezetők is. Nem röhög... kicsit se...
